 |
Péter volt az első énekes, aki az én gondolataimat énekelte el, ezért különleges helyet foglal el a szívemben. Ügyes, jó képességű embernek ismertem meg, aki mindig tele van ötletekkel, és egy percre sem dől hátra. Huszonévesen a Step tagja volt, később saját zenekarokat alapított (pl. Oké Hrutka Robival). Kár, hogy a zene egy ideje nem kerül előtérbe az életében, mert tehetséges szerző és jó hangú énekes. Bár az ezután következő összes munkámnál is igyekeztem a lehető legközelebb menni az énekes gondolataihoz, nála ez fokozottan így volt. Talán ezért érezte ő is magáénak a témákat, amiket megpróbáltam teljes mértékben az ő életére, filozófiájára rászabni.
* Az ÓRIÁSKERÉK életem első dalszövege.
ÓRIÁSKERÉK
(Zene: Popper Péter)
Voltál a mélyben,
ám onnan égig szálltál,
s így telt el sok száz hosszú év.
Sok mindent láttál,
félelmed mégsem múlik
az élet óriáskerekén.
Mondd hányszor volt az élet csillogás,
repülés és hányszor zuhanás,
nevetés és hányszor zokogás.
- És minden ment tovább!
Mondd hányszor volt az élet szakadék,
ahogy csúnya, éppúgy csodaszép,
jól zárt börtön, s biztos menedék.
Az élet játék,
nyertél és néha csaltál,
s fájt néhány csúnyább vereség.
Fent minden csillog -
lentről már másképp látnád,
azt, ami fent szép mese volt.
Hányszor volt az élet szakadék,
ahogy csúnya, éppúgy csodaszép,
jól zárt börtön, s biztos menedék.
- És mégis, mégis szép!
Hányan jöttek, hányan tűntek el,
egyszer sokkal, másszor senkivel,
volt, hogy vártál, s nem jött senki el.
-És mindig megy tovább!
Hányszor volt az élet szakadék,
ahogy csúnya, éppúgy csodaszép,
hűvös négy fal, kéklô szabad ég.
- És mégis, mégis szép!
Hányan jöttek, hányan tűntek el,
egyszer sokkal, másszor senkivel,
hányszor fájt és nem múlt soha el.
Odaadtál mindent, amit kívánt,
másnap mégis hátat fordított.
Nem maradt a lelkedben csak szilánk
gyorsan széttört vágyad után.
Mosolyogsz, de látod nem jut neked
szívedért: csak jéghideg álom.
És ha néha könnyes már a szemed
vigaszt másnál úgyse’ találsz.
Néha fáj, az hogy nem jut más,
pedig mindened (te) másnak adtad már.
Néha félsz, hogy céltalan,
hogy minden jóért kár.
De később majd, úgyis rád talál,
s minden visszajut, mit egyszer adtál már.
Ez lesz mindig vigaszod,
hisz azt kapod majd így, ami jár.
Vágyad néha áttört minden falat,
neki – érzed – fel sem tűnt talán.
Adomány volt szép őszinte szavad,
mégis mind a semmibe szállt.
de veled senki nem volt, ha féltél.
Szíved nyitva, mégsem léptek felé -
jutalom volt, önmagadért.
SZAVAK NÉLKÜL
(Zene: Létray Ákos)
Tiszta a kép, jól tudom, hogy hol hibázom:
nekem a csend egy kés, amellyel úgy dobálom szívedet,
hogy így majd elhiszed,
nekem úgyis éppúgy fáj, mint neked.
Mondani én nem fogom, hogy szépnek látlak,
hiába fáj, bármit érzel mégis bántlak - azt hiszem,
sosem nem lesz másmilyen,
hisz a csend ilyenkor könnyebb nekem.
Szótlan volt száz éjszakánk
csendjében fáztál talán.
Tudom, hogy így ékel jégfalak közé
minden szó, mit elmondanék.
Megsimogatsz, egy szót se szólok, - s máris bánom.
Kimondanám, de jobb talán ha zongorázom - s te hallgatod,
és én csak gondolom,
hogy ez többet mond, mint száz mondatom.
Ha túl sok a szó, bántanál, hisz látod lelkem
Szavam a csend, így nem hagyom, hogy olvass bennem - hallgatok,
magamba fordulok,
és a csend ilyenkor véd, jól tudod.
Szótlan volt száz éjszakánk
csendjében fáztál talán.
Tudom, hogy így ékel jégfalak közé
minden szó, mit elmondanék.
Néhány szó lázad bennem, félelmem fojtja tán belém,
gondoltam úgyis érzed, félek, hogy mégsem érted
mért jobb a teljes némaság.
KALANDOROK
(Zene: Létray Ákos)
Tudom, talán észre sem vennék, hogy hasonlít hozzám
Ô is éppúgy az új kalandért él, látszik arcán
Ha szemébe nézek,
Érzem, hogy félek, hisz látom, hogy ő ugyanúgy néz, ahogy én.
Hamis bókokat minek is suttognék, úgyis átlátja
Hiszen ő is csak hazudik minden szót, s jól csinálja
Csak nevet, ha bántom - jól tudja, játszom.
Szeret és elhagy – csak nézem, s mintha magamat látnám….!
Ugyanúgy hajtja a vér
Megfogni semmi esély
Tudom jól, hiszen látom, épp olyan mint én.
Neki is győznie kell
(Mi) sohasem adnánk fel.
Félek, egymást végül így veszítjük el.
Talán ô is a telefon mellett ül, mégsem hívom fel
Tudom úgyis, hogy hiába hívnám el, úgyse jönne.
Lehet, hogy vége,
De sosem lesz béke, hisz a lényeg éppen a hadviselés.
Tudom jól, hogyha közelebb húzódnék, úgyis ellökne
Talán fél, hogy én belesodorhatnám a szenvedélybe.
Hűvösnek látszik - érzem, csak játszik.
Kaland vagy mégsem, félek, hogy már nem dől el úgysem.
Széles úton, sárga fények nyomán
úgy haladsz a sűrű éjben,
hogy oda se nézel már igazán.
Látod, így az autód lett a világ,
most semmi sem ér el hozzád,
most csak a zúgó csend ölel át.
Érzed, most jó egyedül.
Gondod a csendbe merül.
Nem kell a gáz, sem a fék.
Érzed, hogy jófele mész.
Itt a fák is úgy suhannak tovább,
mint ahogy egy pár év elrepül,
nem marad más, csak emlék és múlt.
Hosszú utad folytatódik tovább,
és amikor véget ér,
tudod, már minden jó, ami volt.
Vakított néha a fény,
Nem fogott mindig a fék,
Elsodort néha a láz,
Túl sok volt néha a gáz.
Emlékszel, volt, aki szólt..
Kevés volt, látod a szó.
KELJ FEL!
(Zene: Popper Péter)
Kelj fel, ha úgy érzed, túl hosszú az éjjel,
s álmodban nem történik semmi veled.
Kelj fel, hisz érzéketlen, hűvös a szíved,
Hisz mindig óvta az éj!
Értem, hogy mért van minden ablakod zárva
tán jobb, ha nem láthatsz a függönyön át.
Sem zaj, sem bántó fény így el nem ér téged
ám ez csak illúzió.
Becsukott szemmel,
jéghideg szívvel
könnyebben élhetsz tán.
Hosszú az élet,
de múlnak az évek,
s így alszunk mindent át.
Húzd szét a függönyt, így majd jobban látsz mindent,
bár most még úgy tűnhet, ez tévedés volt.
Hisz látod, könnyebb volt az ágyadban éjjel,
ébren már érzed, ha fáj.
Érzed, míg alszol, tán az álmod még véd - és mégis
úgy vársz egy hangot, mely az életbe hív.
Kelj fel, hisz így az élet gyorsan véget ér,
s nem lesz hogy´ kárpótoljon éveidért.
TESTI MESE
(Zene: Popper Péter)
Tiszta, hűvös zöld szemek, tétova kéz -
mintha nem is sejtené, hogy könnyen elég,
szűzies a hangja is és lányos a mosolya még,
de érzem, hogy a lepel alatt,
van úgyis valami vad,
mi várja a szabadulást.
Tudom, hogy fel nem adom,
ameddig meg nem tudom,
hogy végül most milyen is ő….
Néhány éjjel a foglya voltam,
gátak nélkül, tébolyultan.
Félnem kéne, hisz a végén - tudom - bánni fogom,
de érzem, még így is jó.
Összedőlt a fél világ, a székek, az ágy.
A szomszéd átkopog: lesz-e tovább?
Újra itt a szende nő és hűvös a mosolya már,
de érti mind a szavaimat, s valami igazit ad:
önmagát, igazán.
Talán még fel sem fogom,
de érzem jó így nagyon,
lehet, hogy el sem hagyom a lányt, (soha már).