Izzó tűzgömb lettem,
míg rám olvadt a lényed csendesen.    
Ez lesz a vesztem.                   
Mert éppúgy részem kínzó kételyem:

hogy kiszállsz, mint madár a fészkéből,
s a világ is lelök a széléről.
Mert utánad nem lesz jó senki.                      
S a jövőmből nem marad semmi.   
             

Így mindenem tiéd és mégsem.
Mert tudom, a vége a végem. 
Két világ közt ragadt lelkem
nincs végül itt sem, meg ott sem.

Léted fénylő szakadék.
Érzem hívó tenyerét.
Vonzón mély és megölel,
de végül lelkem veszi el.
 

Mert kéred minden melegét,
tőled éledt delejét,                            
lángra lobbant parazsát –                 
vágyam tövismadarát.

Most minden enyém lett.
És bármit kaptam, végleg beégett.
De ahogy adod, elveheted.  
Ha úgy akarod…

Ha kiszállsz, mint madár a fészkéből,
s a világ is lelök a széléről.
Mert utánad nem lesz jó senki.                     
S a jövőmből nem marad semmi.  

Így mindenem tiéd és mégsem.
Mert tudom, a vége a végem.  
Két világ közt ragadt lelkem
nincs végül itt sem, meg ott sem.