2010. EMI
 |
|
SORSKERÉK
Zene: Nagy Tibor
Óriás-súly a bánat,
elnyűtt nagykabát.
Rám nőtt. Lassan bőrömmé vált.
Fakó szürkére színez,
még jól sem áll.
Eddig hordtam, mégis jó lesz
eldobni már.
Sorsunk mikor elhagy
mint hűtlen jó barát,
csak állunk, s csodát várunk,
míg nem pörget tovább.
Aztán mégis újraindul
és új tüzet szít.
S egyszer újból velünk fordul
és égig repít!
Van tovább!
Vidd világ elsírt, régi könnyeim!
Ha ragyog a szívem, elmúlik a sötétség.
Van miért, van kiért vívnom őrült harcaim!
És mindig is így lesz, bárhol jár a sorskerék.
Százszor körbe-körbe,
míg el nem szédülünk.
Vagy áll és nem is mozdul,
míg lassan elveszünk.
Aztán mégis újra lobban
mi csendben feszít.
S egy apró láng is tűz, ha robban…
és égig repít.
Van tovább!
Vidd világ elsírt, régi könnyeim!
Ha ragyog a szívem, elmúlik a sötétség.
Van miért, van kiért vívnom őrült harcaim!
És mindig is így lesz, bárhol jár a sorskerék.
A TÓ FÖLÖTT AZ ÉG
Zene: Nagy Tibor
Fárad az éj,
s végül hirtelen bíborszínbe fordul,
s a harmatos szél
hűsít, lángoló bőrünkhöz simul.
Nézlek, s arcodon még
tükör a hajnal.
S látom szebb önmagam,
gondtalan.
S a tó fölött az ég ragyog
az elvarázsolt nyárban.
Mert mindig arról álmodott,
hogy melletted én vagyok.
S a tó fölött az ég nevet
az elvarázsolt nyárban.
És nincs mögötte más titok;
csak boldog vagyok!
Pillanatkép - rólunk.
Vágy, amit emlékekbe karcolt.
Hát hadd legyen még!
Kérlek, hadd legyen más, mint eddig volt.
Nézel, s úgy ölelsz át,
még a szíved is érint.
Hallom a gyors dobogást -
és semmi mást!
S a tó fölött az ég ragyog…
Tán kócosnak lát most a fényben úszó víztükör,
míg arcunkon némán kis mosoly tündököl.